Tárnoki Szlovák Önkormányzat

Cookies help us deliver our services. By using our services, you agree to our use of cookies. Learn more

Népszokások virágvasárnaptól húsvéthétfőig

 
Muskovics Andrea Anna
 

Virágvasárnap (Kvetná nedel'a)

 
Barkaszentelés
 
A tél végét, a tavasz megérkezését húsvét előtt egy héttel virágvasárnap jelzi. Virágvasárnap az egyház Jézus Jeruzsálembe való bevonulására emlékezik. A római egyház elnevezése szerint Dominicca palmarum (pálma vasárnap). A feljegyzések szerint pálmaágas körmenetet a VI. századtól tartottak, a pálmaszentelésről pedig az első feljegyzés a VII. századból való. A szentelt pálmához különböző hiedelmek tartoztak: zivatar, villámcsapás, tűz ellen használták. Mivel Magyarországon pálma nem terem, ezért nálunk ezt a barka helyettesíti.
Tárnokon a barkát a képviselő testület tagjai gyűjtik össze, és szentelése a vasárnapi mise keretében történik.
Bár a szentelés egyházi szokás, a megszentelt barkának a népi hiedelem mágikus erőt tulajdonított. Úgy tartották, hogy védelmet nyújt a természeti csapások ellen. Ezért a kertbe állították, a padláson az eresz alá dugták, de voltak, akik a szőlőbe is vittek belőle. Még ma is látni egyes házak padlásán az eresz alatt a több éves, esetleg évtizedes megszáradt barkaszálakat. A barkához kapcsolódó hiedelmek mára megszűntek, átalakultak. Egyre többen a szentelt ágakat vasárnap délután kiviszik a temetőbe szeretteik sírjaira.
 
Tavaszköszöntő
 
Kedves régi szokás volt falunkban az 1960-as évekig, hogy kislányok (7–12 évesek) fehér ruhába öltözve, szalagokkal feldíszített barkaággal tavaszköszöntő éneket énekeltek (Nove, nove leto…) rokonok, ismerősök ablaka alatt, amiért tojást vagy némi aprópénzt kaptak, melyeket egy kis fonott vesszőkosárba gyűjtöttek. Az éneklés során a szomszédos falvak lányait is kicsúfolták Tárnok esetében az „áldozatok” a sóskútiak voltak.
 
Nove, nove leto,
Kde si tolko bolo?
Pri studenke, pri rubenke,
Noski, rucki pralo.
Stavaj Gyuri hore,
Podemikaj zeme,
Aby trava rostla,
Seliake kvetko! 
Nam, nam tím tárnockim Pannám,
Tím soskutckím zabám,
Dajte nam vi dajte,
Co nam máte dat,i
Lebo nám je zima
Pod okienkom státi.

Pochvalen Pan Jezis Kristus!

 
Új nyár, új tavasz,
Hol voltál ily sokáig?
A forrásnál, a tisztásnál,
Orrot, kezet mostam.
Kelj fel Gyuri, kelj fel,
Ébreszd, rázd fel a Földet,
Hogy nőjön a fű,
És mindenféle virág!
Nekünk, nekünk tárnoki leányoknak,
Azoknak a sóskúti békáknak, 
Adjatok nekünk adjatok,
amit adni akartok,
Mert fázunk
az ablak alatt állni.

Dicsértessék a Jézus Krisztust!
      
Az éneklés nem csoportosan történt, hanem egyénileg. A barkák, melyeket feldíszítettek, a vasárnap szenteltek közül kerültek ki, de nem volt mindegy, hogy milyen ágakat választottak. Jó magas és többször elágazó kellett, hogy minél szebben fel lehessen díszíteni.
A tavaszköszöntő éneklése az évtizedek folyamán csak kisebb változásokon ment keresztül. A XX. század közepéig a lányok kora délután jártak énekelni, az 1960-as években azonban már a nagymise után, mely tíz órakor kezdődött. A másik változás az volt, hogy míg régen tojást kaptak fizetségül, addig a XX. század második felében már egyre többen adtak egy kis aprópénzt is.
 

Nagyhét (Vel’ kí tíden/tízd’en)

 
Nagyböjt a keresztény egyházban a húsvéti előkészület ideje, melynek során az egyház Jézus negyvennapos böjtölésére emlékezik. Hamvazószerdával kezdődik és húsvétvasárnapig tart. A böjti időszakban nem tartottak lakodalmakat, bálokat, tilos volt minden mulatság (ezeket a dolgokat ma már egyre kevésbé veszik figyelembe). A nagyböjti időszak utolsó hetét nagyhétnek nevezzük. Ez a testi, lelki tisztálkodásnak az ideje. Jeles napjai: nagycsütörtök, nagypéntek, nagyszombat.
 
Kereplés
 
Nagycsütörtökön (velkí stvrtok) reggel kilenckor elkötötték a harangokat, melyek legközelebb nagyszombaton szólaltak meg. Ezekben a napokban a szertartásokra hívogatás kerepléssel történt. A hittanos fiúk két csapatot alkottak, és megvolt, hogy ki hol kerepel, melyik utcában. A kereplés nagypénteken és nagyszombaton tovább folytatódott. Mindig a harangozás időpontjában kerepelték végig a falut (ötkor, délben, este hétkor).
A nagypénteki és a nagyszombati szertartások kezdete előtt már egy órával (15 órakor) elkezdtek kerepelni. Ilyenkor ez már nem két csapatban történt, mindenki egyénileg, a saját, elvállalt utcarészén kerepelt. Minden egyes ház ablaka alatt megálltak, és bekiáltották:
 
Prviraz sa do kostola rapka!
                                  
Első harangozás!
 
Fél négykor újra végigjárták a házakat, és ezt mondták:
 
Druhiras sa dokostola rapka!

Második harangozás!
 
Utoljára háromnegyed négykor kerepeltek, de ekkor már mást kiáltottak:
 
Zezvánasa!
                                                   
Beharangoztak!
 
A kereplés még ma is élő szokás, de az évtizedek során változásokon ment át. Régen a szokást csak a rendszeresen hittanra járó fiúk gyakorolhatták. A kereplés két csoportban történt, és egy társaságban akár 10-15 gyerek is volt. Mára a kereplősök száma lecsökkent, és a kereplésben lányok is részt vesznek. Ennek a változásnak az oka, hogy ma egyre kevesebb gyerek jár templomba, és ahhoz, hogy összejöjjön a két csapat, a lányokra is szükség van. 
A másik fontos változás, ami megfigyelhető, hogy a szertartások előtt nem mennek végig háromszor a falun, és nem kiáltanak be szlovákul. Reggel hatkor, délben, illetve a szertartások kezdete előtt egy órával kerepelnek.



Kereplő
 
Csendes víz hordás
 
A húsvéti ünnepkörhöz tartozó hiedelmek között számos pogány képzet figyelhető meg, melyek módosult formában, de tovább éltek a kereszténység körében is. Ilyen szokásnak tekinthető a nagypéntek hajnalán történő ünnepélyes mosakodás is, mely országszerte elterjedt volt.
Tárnokon a háború előtti években még szokás volt a nagypéntek (velkí pátek) hajnali közös Rózsafüzér. Három órakor gyülekeztek a templomban. Három Rózsafüzért imádkoztak. Egyet térdelve (klecáci), egyet állva (stojáci), egyet pedig menve (idúci). Ezután az asszonyok vödrökkel kimentek a Lavicskához vagy a Bentához és vizet vettek, valamint megmosakodtak. Úgy vélték, hogy aki megmosdik a patak vizében, azon nem fog a betegség. A nagypénteki víznek Szótlan víznek kellett lennie, vagyis sem menet, sem jövet nem szabadott beszélgetni, mindenki csendben imádkozott. Miközben a patak partján mosakodtak, a következőt mondták:
 
Umi ma vodicka cistá, co Jordánskeho potoku cece.
 
Mosdass engem tiszta vizecske, mely a Jordán-folyóból folyik.
 
Az idősek úgy tartották, hogy Jézus ezen a napon kelt át a Jordán-folyón, melynek vize ennek következtében aranyvízzé változott. Ezért van gyógyító ereje a folyóvízben való mosakodásnak.
 
Gyümölcsfarázás
 
Nagyszombaton (velka sobota) a reggeli szentmise után megszólaltak a harangok. Ekkor az otthonmaradók kiszaladtak a kertbe, és megrázták a fákat, annak reményében, hogy így jobb lesz a termés. Ez a szokás országszerte ismert, ugyanakkor nem mindenhol nagyszombatra esik.
 
Júdás-éneklés
 
A Júdás-éneklés, másképpen Júdás-hordozás, Iskarióti Júdás tettét eleveníti meg, aki harminc ezüstpénzért elárulta Jézust. Később megbánta tettét és öngyilkos lett.
Napközben az előző nap kereplők Júdást énekeltek (A ty Judasi, co si ucinil…) házról házra járva, amiért tojást és pénzt kaptak. Ez egyben az előző napi kereplések fizetsége is volt.
Az ének így hangzik:
A ti Judasi, co si ucinil,
Ket’si svojho majstra Zidom prezrad’il
A ti za to myís pekle horet’i,
Luciferom d’áblom,
Luciferom d’áblom.
Tam biti,
Tam biti.
 
Pochválen Pan Jezis Kristus!
 
Ó gonosz Júdás mit tettél,
Urad árulója mért lettél
Ördögök kezére, pokol fenekére
Kerültél, kerültél.
 
Dicsértessék a Jézus Krisztust!
 
A fiúk két csapatban hordozták körbe a falun Júdás bábuját. Egy fából készült, húsz-harminc centiméteres akasztófára felfüggesztettek egy piros bábut. Ez jelképezte Júdást.
A tojásokat egy nagy kosárba gyűjtötték, melynek alján szalma volt. A pénzt a bábu alatt lévő kis dobozba kellett dobni. Miután a falu utolsó házát is elhagyták, a csapat kiment a falu melletti rétre, és megkezdődött az osztozkodás. Ezután a kosár aljából kiborították a szalmát, s jelképesen elégették Júdást.
Ez a szokás szintén változásokon ment át az utóbbi 15-20 évben. Ma a Júdás-éneklés már vasárnap van. Ennek oka, hogy régebben a szertartások délelőtt voltak, így utána volt idő végigjárni a falut. Most viszont már este vannak, így a gyerekek csak vasárnap viszik körbe Júdás bábuját. A házaknál ma már megkérdezik, hogy milyen nyelven énekeljék el a dalt. További változás még, hogy nincsen az osztozkodás után égetés.
 

Húsvét (Velka noc)

 
Húsvét a kereszténység egyik legnagyobb ünnepe. Az egyház ekkor ünnepli Jézus feltámadását, ekkor ér véget a negyvennapos böjt.
 
Ételszentelés
 
A húsvéti szertartásokhoz tartozott az ételszentelés, mely a X. század óta ismert. Az ételek megáldására már Jézus is példát adott a kenyérszaporításnál és az Utolsó Vacsorán. Úgy tartották, hogy a megszentelt étel megvédi a híveket a böjt után a mértéktelenség kísértésétől. A családok kosarakban vitték a tojást, a sonkát, a kalácsot és a bort a templomhoz. Ezeket az utcán szép sorban letették, és a pap egyenként megszentelte őket. A szentelés a háború után a templomba szorult vissza, majd szép lassan teljesen eltűnt. Az elmúlt években azonban ismét megtartják az ételszentelést.
 
Locsolás
 
A húsvéti ünnepkör fehérvasárnappal zárul le, de a községben ehhez a naphoz már nem tartoztak szokások. Az ünnepkör utolsó jeles napja húsvéthétfő volt. 
Országszerte elterjedt szokás, hogy ezen a napon a fiúk meglocsolják a lányokat. A locsolás tisztító, termékenységvarázsló szokás. Ezt a napot valamikor vízbevető, vízbehányó hétfőnek is nevezték. A locsolás eredete még nem teljesen tisztázott, de valószínűleg keresztény hagyományok is szövődtek bele, hiszen régen a vízbemerítéssel történő keresztelés húsvét környékén volt.
Számos vidéken a lányok megöntözése régen vízzel történt, és nem kölnivel. A fiúk cserébe piros tojást kaptak, itallal, süteménnyel vendégelték meg őket.
Tárnokon a legények nem vizet használtak, nem vitték a lányokat a kúthoz. Ahogy mondják, itt mindig is szagos vízzel locsoltak. A locsolók fizetségül piros tojást kaptak, és kabátjukra jácintot, esetleg ibolyát tűztek. A virágnak Tárnokon nem tulajdonítottak semmilyen jelentést, ugyanakkor a Békéscsabán és környékén élő szlovákoknál viszont a jácint az első locsoló jutalma volt. Az a legény kapta, aki először kopogott be a lányhoz.
 
Sibálás
 
A faluban húsvéthétfőn sibáltak is. A sibálás jellegzetesen szlovák népszokás, ugyanakkor a magyarországi szlovák lakosság nem mindenhol ismerte. Gyivicsán Annánál és Krupa Andrásnál olvashatjuk, hogy a Duna vonaláig a szlovák nemzetiségiek egykor korbácsoltak (sibat’), attól keletre azonban csak locsoltak (obl’ievat’). A szokást a XVIII. század első évtizedeiben Észak-Dunántúlra betelepülő szlovákok hozták magukkal.
A korbácsot, amit szlovákul sibának neveznek, fűzfából fonják. A szlovák néphit a fűzfának mágikus erőt tulajdonít, mellyel elsősorban a termékenység, a megújulás rítusainál találkozunk. Tárnokon az elkészítéséhez általában kilenc szálat használnak fel. A fonás maga nyolc szálból készül, a kilencedik pedig a megkötéshez kell. Elkészítésének két módját ismerik. Az egyik formánál nyolc szálat egyforma méretűre (kb. egy méter) vágnak, majd végüket összekötik. A fonásnál négy-négy szálat vesznek egy-egy kézbe, s minden esetben a legszélsőt a másik kézbe vett négy szál között hajtják vissza arra az oldalra, ahonnan elvették, de ekkor már legbelülre. Ezután a másik oldalról veszik el a következő szálat. Ilyen fonással haladnak végig, egészen addig, amíg már csak egy kb. tíz centiméteres rész hiányzik. Ezt már nem fonják be, hanem a kilencedik szálat körbecsavarják rajta, ez adja a siba végét. A sibakészítés másik módjánál a fonás hasonlóan történik, de a vesszők végére nem tesznek csomót, hanem húsz-harminc centiméteres fonás után visszahajlítják, és hurkot képezve bedolgozzák a végeket a fonásba.
 


Készül a húsvéti siba
 


Hurkos siba


A siba vége
 
A sibálás közben verset mondanak (Sibi ribi, masne ribi…):
 
Sibi ribi, masne ribi,
Kázav kalec aj kalecka,
Abi dala tri vajicka,
Jedno bile, dve cervene,
Est e temu kus kolácka,
Odminaj sa od korbácka.

Verd a halat, zsíros halat,
Azt parancsolta a takács és a felesége,
Hogy adj három tojáskát,
Egy fehéret, két pirosat,
Méghozzá egy darab kalácskát,
Ezzel váltsd meg magad a korbácsolástól.
 
A sibálás után a lányok szalagot kötöttek a siba végére. A különböző színeknek megvolt a jelentése. Egy lány általában egy piros szalagot kötött fel a nap folyamán. Ezt a neki kedves legény kapta. A többiek világos színűt kaptak (világoskék, narancssárga, rózsaszín).
 


Sibálás után
 

Felhasznált irodalom:
 
 
Bálint Sándor: Karácsony, húsvét, pünkösd. Budapest, Szent István Társulat, 1976.
Gyivicsán Anna – Krupa András Útmutató: A magyarországi szlovákok. Budapest, Útmutató, 1997.
Krupa András: é. n.: Jeles napok a Békéscsabán és környékén élő szlovákoknál. h. n.
Lukács László: Húsvéti korbácsolás. Ethnographia XCII (1981) 374–399.
Tátrai Zsuzsanna – Karácsony Molnár Erika: Jeles napok, ünnepi szokások. Budapest, Mezőgazda, 1997.